ORDER IS THE SOUL

The designing self tends to see order in things. S/he recognizes unique patterns by which people translate the bits and pieces of the world around them into experiences: a dinner, flowers on a porch or the knot of a shoelace. These individual patterns can be indiosyncratic, but our everyday habits, language and culture locate shared points of reference between them.
In order to uncover such patterns, the designing self shall dissolve her/himself in the context of a given commission. One has to think on one’s own, but see through the other’s eyes, or the other way around, interpreting one's own sensory input according to someone else’s mindset. This method though can lead the designing self into a grey area of uncertainty where s/he is not able any longer to tell apart her/his own pattern from the patterns of the others.
And all this is fine. This is the path that potentially leads to something truly original and honest; when the great Will of Design, that as a rule comes undefined with every commission, is untwined into managable strands that can be reweaved into a new pattern.
The other option is to refrain from diving into alien patterns and try to create from one's own order, to express oneself. This way the designing self can keep her/his integrity but also lose the serendipity of a truly complex solution. Whatever is offered was created without interaction, without sharing.
Hence it seems that when one designs, one has to live with the tensions that come with a fragile integrity and with the ultimate and never ending work of finding new compromises. Whenever I feel the need to get back to my own pattern, my personal connections are my guides. Relationships, places where I can be myself, where I can tell and listen to stories. In the safe haven of no hiearchy, familiar hands tighten my loose knots.

THE SOUL ORDERS

/

REND A LELKE

Aki tervez, rendeket lát. Képes feltérképezni egyéni mintákat, amelyek mentén az emberek élményekké alakítják az őket körülvevő világ szétszórt alkotóelemeit: egy vacsora elköltése, virágok egy portán, egy masni a cipőn. Noha ezeket a mintákat rendkívül személyesen éljük meg, hagyományaink, nyelvünk és kulturális örökségünk mégis sok közös hivatkozási pontot jelöl ki közöttük.
Annak, aki tervez, teljesen fel kell oldódnia a vizsgált kontextusban, hogy ráismerhessen ezekre a mintákra. A saját fejével, de a másik érzékszerveivel kell szemlélnie a világot. Vagy éppen fordítva, a másik fejével kell tudnia értelmezni a saját szemével látottakat. Előfordulhat, hogy olyan szürke zónába kerül, ahol nehezen tud különbséget tenni a saját és a mások rendje között.
És ez így van jól. Hiszen csak így tud valami eredendően új és őszinte létrejönni. El kell érnie, hogy a közös cél homályos extázisa kezelhető szempontok szálaivá bomoljon, melyet aztán új szövetté tudjon összeállítani, új mintákkal. Aki tervez, annak nem az egyszerűség a legfőbb célja, még ha a legfőbb eszköze is. Végső, és soha véget nem érő munkája a kompromisszumok keresése.
Aki tervez, annak minden tervezés után a saját mintája is változik, sűrűsödik és gazdagodik, és már nehéz megmondania, mi jött belőle, mit kapott mástól. Ha kevésbé merül alá és igyekszik a saját rendjéből alkotni, önkifejezni és azt készen tálalni, könnyebben megtartja pillanatnyi integritását, de az átfogó fellélegzés, melyet egy komplex megoldás nyújthat számára, elmarad. Hiszen nem történik interakció, nem történik osztozkodás, csupán megosztás.
Mindez ugyanakkor folyamatos feszültség forrása. Számomra a legfontosabb kapaszkodót a személyes kapcsolódások jelentik. Kapcsolatok, helyek, ahol csak önmagam lehetek, mesélhetek, figyelhetek. Egyenrangú elemek biztonságos közegében ismerős kezek húzzák újra fellazult rendemet.

LELKE RENDEZ